Megtört a bor. Jó évjárat volt, de felszolgálni már nem lehetett a Rózsa kávéházban. Féláron megkapták. Aztán egyenként nyitogatták a karcsú palackokat a muzslai fészerben. A rőzse már pattogott a pálinkafőző alatt. Meg volt az alapja a jó borpárlatnak. – Kár ezt a kazánba önteni – ismételgette huncutul Jóska, a rá jellemző nyugalommal, kortyintott a zárjeles üvegből, és öntötte a többi közé. Hátul a fóliasátorban kálaültetvény fehérlett. Valamiből élni kell. A lakatosmunka, amit tanult, nem elegendő. Semmilyen fémszerkezet nem volt idegen tőle. Az államnyelvet kivéve, amelyik annál is keményebbnek bizonyult a számára. Emlékszem, a „predvojnicska”-leckéket versként biflázta be, mert megérteni nem tudta. Sokat mulattunk, amikor feleléskor összekeverte a sorokat. Ugrattuk is érte sokszor. Helytállt a szakmában, a családban. A gyerekek megnőttek. Aztán hosszúra nyúltak az éjszakák, túl rövidre a nappalok. Mindig nyílt meghívásom volt nála halászlére, kvaterkázásra. – Most nem érek rá, legközelebb – ezekkel a könnyelmű szavakkal milyen sokszor odáztam el a találkozást! Nemcsak a bor volt jó évjárat, hanem a hokedli is, amelyiken Jóska a kazán mellett ült. Egyidős volt vele. 1952-ben készült. Ez az évszám áll a koporsóján is, amelyikben felravatalozták. Szombaton virrasztottak nála. Pékkifli, mákos kalács és pálinka. Nem várt az úrjövetre. Most színről színre áll. Mi is valahogy a fennmaradt időnkkel. Napnyugtával elszabadulnak emlékeink és nagy távolságot bejárva hordják elénk profán és szent történeteinket.
