Roráte. Csikordul a havon. Bent még sötétbe öltözve hideg terek. Az utcán, mint húgyfoltok, sárgán gőzölögnek a lámpák. De a kertek alatt asztrahánkucsmában, néma kutyák mellett már lépeget a hajnal. Ketten megyünk, szép hosszú árnyak, én és a lelkem. Jó a ritmus, az ólomálmokból csak így menetelhet kifelé az ember. Haladunk. Ahogy jönnek szembe velem a jól ismert házak, sarkok és szegletek, úgy maradoznak el tőlem a megsárgult sikerek és hiú életem. Döbbenten érzem, téli gúnyában is mezítelen az ember. Kis fénybogár ül a hajtókámra. Befelé világít, mutatja az utat. Már itt kinn, belül van az ember. Őrangyalomhoz vetkőzök, s járom az elképzelt hajnalokat. Suhogva szárnyalunk, törtfehéren. Sem állat, sem ember. Szigorú griffmadár leszek, vízköpő. Kővé meredek egy gótikus katedrálison. Emlékezet vagy látomás? Ki tudná ezt megmondani, hiszen néma a várakozás. Ilyenkor benépesednek a sötét reggelek, jönnek velem rég volt anyókák, elkallódott ismerősök, világgá ment osztálytársak és rég látott cimborák, szülők és felmenők. Rorate coeli desuper... Ennyi kell. Sötétben, fázós nagykabátban, a hajnali ájtatosságra haladva ismét, teljes lehet személyre szabott magányod, az életed. Ez lesz aranyfedezeted. Vigasztalanul találkozhatsz a lelkeddel.
