„Miért nem ír soha a mester, az ember a bal kezével is foghatja a bambuszecsetet. Bölcs tanításai így elvesznek a világ számára” – szólította meg Ten-ni az est előtti prédikációra menet az eget kémlelő Csen mestert, a Sárga-folyó kolostor apátját, aki még valamikor nagyon régen elveszítette a jobb kezét. Senki sem tudta, hogyan.
„Írok. A jobb kezemmel” – válaszolt az apát.
Fölemelte a magasba csonk karját és ismét az égre szegezte a tekintetét.
„Nézzétek, ott!” – kiáltott fel Tien-zsen egy felhőre mutatva a lemenő nap fényében. A szakadozó felhő írásformát öltött. A Lótusz szútra fedelét díszítő kalligráfiára emlékeztető alakzat rajzolódott ki a foszlányokból. Ha sokáig nézte a szem, akkor az örökös változás írásjelét láthatta meg benne.
Mindenki ismerte ezt a jelet, még az írástudatlanok is, mert a Lótusz szútra volt a kolostor legtiszteltebb szentirata.
Aznap ezekkel a szavakkal zárta szentbeszédét az apát.
– Szerzetesek, jól tudjátok, az ég és a föld elválaszthatatlanul összetartozik. A Föld az ég felhőire fölnézve ismerheti föl kétségbevonhatatlan bizonyossággal, hogy minden elmúlik, a szó ugyanúgy, ahogy az írás. Az Ég pedig a földlakókra letekintve a megélt igazságot láthatja visszaigazolódni: azt, hogy sohasem múlhat el az, ami van.
