Kutyákat sétáltatok 250 dináros kezdeti órabérért, a díjszabás végső soron attól függ, hogy házi kedvence milyen fajtájú, és mennyire szófogadó – áll egy újvidéki kutyaeledel-árusító üzlet kirakatában a hirdetés.
Lám, lám, nyomon követjük a nagyvilági trendeket, ott már megszokott jelenség az efféle munkavállalás. A mi emberünk felettébb leleményes, ha már nincs más munkalehetőség, hát teremt magának... újakat. És erre alapoz a munkaközvetítő, amikor a polgárokat arra invitálja, keressék a munkát, aktívan teremtsenek egzisztenciát maguknak, ne várják a sült galambot. Az ilyen politikának máris vannak kézzel fogható eredményei: hivatalosan azt állítják, nálunk csökkent a munkanélküliség (...és nem azért, mert az aktív lakosság jelentős része külföldre vándorolt).
A szerbiai átlagpolgár megfontolt és körültekintő. Hatalmas tapasztalatot halmozott fel az elmúlt évtizedek háborús, tranzíciós, privatizációs bravúrjai közepette. Okosan választ, nem vállal akármilyen idénymunkát kinn a szántóföldön, ahol kánikulában kell nyáron nyelni a port vagy kukoricát górézni októberben, amikor már csípősek a reggelek, vagy sorolhatnánk. Nem, inkább például: kutyát sétáltat. És azt is tudja, bizony, akinek házi kedvence van, történetesen kutya, az nem nagyon alkudozik az órabéren. Meg hát fennáll az a lehetőség is, hogy egyszerre több kutyát sétáltat valaki, akkor meg végképp megéri az említett 250 dináros órabér.
