Magamra kapom a kabátot, a sálat. Lesietek a lépcsőn. Mi az, hogy lesietek?! Szinte röpülök! Degeszre tömött táska helyett csak kis tarisznyával: kulcs, igazolvány, mobil. Pénztárca minek?! Vasárnap nem vásárolok. A szomszédságba megyek az unokákat őrizni. Útközben majd a kukába süllyesztem a felesleges befőttesüvegeket.
Az arcomba csap a hideg, feljebb tolom a sálam, kesztyűt húzok.
Ősz asszony a szemeteskukánál. Magas, szikár. Szokatlan jelenség a szürke, vékony ballonkabátban.
– Dobar dan! (Jó napot!) – mondom, mert az embernek ilyen közvetlen közelben köszönni szoktam.
Meglepődik. Szomorúan rám néz, majd kíváncsian a zacskómra.
– Csak befőttesüveg – magyarázkodom, nem is tudom, miért.
– A kutyámnak viszem – mondja gépiesen a kukára akasztott zacskóra mutatva. Benne száraz kenyérszelet. Csupacsont ujjával idegesen nyomkodja. Tudom, nem mondott igazat, nekem kellemetlen.
De várnak, és nem akarok késni. Csak bólintok.
Már lépek el a kukától, amikor lenézek: nyitott, nyári fapapucsban, mezítláb van! Te jó ég! Szégyenemben majd elsüllyedtem.
Azóta pénz és zokni nélkül sehová nem megyek.
