Nem állíthatom, hogy soha nem vezettem autót, ezt cáfolná a szabálysértési bíróság archívumában (vélhetően) megőrzött két bírság, amit jogosítvány nélküli vezetés miatt róttak ki rám. Nem dicső dolog, ám az annál inkább, hogy csaknem fél évszázada, amióta kétkerekűkön, motoron, robogón, kerékpáron közlekedem, még meg se állított a közlekedési rendőrség. Odafigyelek, betartom az előírásokat és szabályokat, gyalogosan se mobilozom a zebrán, zenét se hallgatok átkeléskor, pedig a zenét fölöttébb szeretem.
Vagyis szabálytisztelőként közlekedem, miközben figyelem a járműipar fejlődését.
Úgy tűnik, manapság már nem építenek be az autókba, főként a nagyokba, drágákba, feketékbe irányjelzőt. Ezeknek bizonyára nincsen is rájuk szükségük, mint a törvény előírása szerint kötelező, nappal is használatos tompított fényre se. Bezzeg öt évvel ezelőtt vásárolt családi kocsinkon ezt a megvilágítást ki se lehet kapcsolni. Az ugyanakkor megvett robogómon se. Ha üzemben a jármű, ég az alapvilágítás. A robogón nem volt irányjelző, nyomban fölszereltettem. Mert igyekszem betartani a szabályokat.
Azoknál az eleve ósdi luxuskocsikon, amelyek futkosnak a városban, elvétve fölfedezem, hogy még adtak hozzájuk irányjelzőt. Ezek viszont zömmel nem a kanyarulási szándékot jelzik, hanem magát a műveletet. A villanyrendőrnél úgy állnak be, mintha egyenesen folytatnák útjukat, melléjük sorolok kiadott indexszel, majd amikor zöldre vált a lámpa, padlógázzal vágnak elém, és a kanyar közepén villan föl az irányjelző. Ravasz, vagy talán önműködő?
Mindenesetre igyekszem minél inkább távol tartani magam az ilyen autócsodáktól és vezetőiktől.
