Mintha elmennének mellettem az ünnepek. Nem biztos, hogy az ő hibájuk ez. Új dátumokat új indoklással bizonyos életkoron túl már fönntartással – inkább berzenkedve, mintsem ujjongva – fogad az ember, különösképp, ha eleve nem érzi őket sajátjának.
A régiek, az állandóak, a szinte öröknek mondhatók is halványabbak. Már az éjszakai karácsonyi istentiszteleten is csupán egyetlen karácsonyi ének hangzik el, pedig mégiscsak a születés fölötti örömnek kellene kifejezésre jutnia. (Szedd elő a világhálóról!?) Másutt pedig a másként gondolkodók és újítók sokasága. Mert úgy hiszem, az ünnepet a hagyományai teszik állandóvá: a színei, az illatai, a fényei, a kellékei, a szokásai, miközben reformátorok serénykednek, hogy saját ízlésük és igényük szerint formálják az ünnepnapot. Igen, így veszti el jellegét, tartalmát, színeit – és fordul a visszájára.
És bizonyos életkoron túl ugyanabban a dologban csak egyszer tesz megjegyzést vagy ad tanácsot az ember, nem harcol igazáért, hiszen mindenkit józanul gondolkodónak vél, s közben kesernyésen állapítja meg, hogy elmennek mellette az ünnepek. Talán a neológusok mellett is. Csak ők, amikor erre rádöbbennek – állandó színek, ízek, illatok híján –, már nem tudnak miről tanácsot adni. Esetleg a petárdák robbanása marad meg lényegként és emlékként.
