A ma embere mindent instant kap. Nincs várakozási idő. Gyaloglással szemben adott az érv, meleg van, hideg van, esik az eső, fúj a szél, csúszik a járda… marad tehát az autó vagy a taxi. Nem állunk sorba mozijegyért, mert macerás, letöltjük a filmet a világhálóról, majd kényelmesen, akár a telefonunkon is megnézhetjük. Megfájdul a fejünk, elcsordul az orrunk, bekapunk egy tablettát. Tennivalónk akad a városban, hónunk alá csapjuk a pillepalackot, mert bármely pillanatban orvul ránk támadhat a szomjúság. Az viszont már pajkos képzeletem szüleménye, hogy mi lenne, ha ugyanígy rettegnénk a vélhetően bármikor ránk törhető vizelési vagy ürítési ingertől. Bili a nyakunkban?
A legendás Psycho filmet 1960-ban forgatta Hitchcock, hozzánk 12 évre rá jutott el. Az akkori horror ma gyermekmese, később jött Freddy Krueger meg Jason Vorhees, térdig tocsogtunk a vérben. Aztán tovább emelkedett az ingerküszöbünk, érzelmileg már csak az indít meg, ha derékig gázolunk a vérben és a láncfűrésszel kiontott emberi bensőségek között.
Barátom meséli, egy – az életreformot részben a nyers termékek fogyasztására alapozó – bicsérdistától hallotta, vannak napok, amikor csak paradicsomot fogyaszt, és ilyenkor: élvezi a paradicsom ízét. Ezzel szemben mit eszik a ma instant embere? Hamburgert. Gyanús eredetű húst, ízfokozókkal, stabilizátorokkal, paradicsomsűrítménnyel, miegyébbel, aminek eredetéről és összetevőiről fogalmunk sincs, ömlik rá a só meg a chili. Semminek sincsen íze, se sajátja, se együttes. De jó. Az instant ember számára azért, mert elkészítéséhez nem kell piacra menni meg a sparhelt mellett álldogálni. A paradicsom ízét se ismeri meg viszont a gyorskajáldában.
