Szavak, szavak. Úgy vagyok velük, mint Jákob az angyallal. Éjjel jönnek, és megbirkózok velük, de mire megvirrad, értelmét vesztik a nagy műgonddal összerakott sorok, a megtalált szavak és szóközök, vagy a feledésbe menekítem őket. Úgy érzem, az olvasónak mindegy, mit írok, és mindegy, miképpen. Írásom tehát fölösleges. Benne sem vér, sem erőszak, sem profit, sem formás alsótestek nincsenek. Ezért több értelme lesz, ha elmesélem, mit olvasok télidőben. Szeretem kézbe venni a régi könyveket, megszagolni, ujjaimat végigfuttatni a kitapintható tipográfián. A veretes mondatokat is szeretem, ezeknek barna szaguk van, és olyan a visszhangjuk, mint a nagyharangnak. Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Vannak új keletű sorok is, amelyek Breuer Marcell hajlított alumíniumcsőből készült székeire hasonlítanak. Letisztultak és kényelmetlenek. És van, aki a semmi határán jár. Fodor Ákos egysorosa könyvekkel ér föl. Minden benne van életről, halálról, emberről, az ő jó és rossz természetéről, a mindenségről, amit mások hosszan írtak meg sikertelenül. Tiszta leütés, mint a halál, ezért visszavonhatatlan.
Fodor Ákos:
Az utolsó szó
Még
