Szombat, mint bármelyik nap. Kint fagyott. Az udvarban hó takarja a megritkult füvet. Aranylik a kutyagumi. Fűtök. Kávé, néhány szem tepertő, alma, ez van az asztalon. Amiről írni lehetne, az óhatatlanul a szombat. Valaminek vége van, az évnek, a hétnek, sok mindennek és mégsem. Minden szombat haladék. Munkanapok és vasárnap között. Nekitámasztom a hátam. Mint a cserépkályha melege, átjár, nem siettet. Bevárom magamat. A tepertőnek is szép története van. Egy hízó élete aranyszínű szemekbe sűrítve. Ízletes Curriculum vitae. Csörög, mint a dió. Békességet áraszt. Egy falat alma. Mint a placebo, minden kedves étkünk. Felépülés szennyes hétköznapjainkból. Pszichoterápia, ahogy kimérten falatért nyúlunk és lassú mozdulattal ölbe tesszük kezünket, amíg életünk meghatározó ízei feloldódnak a szánkban és elárasztják bensőnket. A kávé más rétegét érinti lelkünknek. Fecsegőbb és felületesebb. Mindig társat keres. Mindig ugyan abból az őrleményből készül, mindig ugyan úgy és ugyan azért. Mégsem ugyanolyan, hiszen (Hérakleitoszt kissé megmásítva) még egyszer nem ihatunk ugyanabból a kávéból. Nem a kávé más, mi változunk nap mint nap, és kerülünk egyre távolabb önmagunktól. Innen a reménytelen, és mégis megnyugtató keresés. Folytassuk. Ez a dolgunk.
