A szűnni nem akaró fagyban kedvenc házi kedvenceink, a macskák igyekeznek minél több időt tölteni a lakásban. Reggel az ajtó előtt állnak, és jobbik esetben csendben várják, hogy a gazdi beengedje őket, de az is megtörténik, hogy hangosan jajveszékelnek, és szinte kierőszakolják azt, hogy ajtót nyissanak nekik. Ha bent vannak, akkor pedig irány a fotel vagy az ágy, vagy bármi, ami közel van a tűzhelyhez. A kedvencük azonban a konyhaszekrény; minden valószínűség szerint azért, mert annak tetején van a legmelegebb, a fizika azon törvényének köszönhetően, hogy a meleg levegő függőleges irányba, felfelé halad. A macskák pedig jó fizikusok, elég, ha csak arra gondolunk, miféle számításokat kell elvégezniük egy-egy nagyobb ugrásnál, esetleg esésnél. Szóval, ha már bent vannak, igyekeznek minél jobb helyet kicsikarni maguknak, és ilyenkor a gazdira sincsenek tekintettel; szó nélkül beugranak az ember ölébe, és függetlenül attól, hogy a gazdi mit csinál, igyekeznek ezt a helyet megtartani, alszanak, dorombolnak, és az embernek nincs szíve felállni, hisz ezzel megzavarná a cicus álmát. Azután eljön az este, amikor még a leglágyabb szívű ember is úgy látja legjobbnak, ha kiteszi a macskákat a házból. Igen ám, de a cicusok ezt is gyorsan kitapasztalják, és elbújnak, reménykedve abban, hogy a gazdi megfeledkezik róluk. Előbb-utóbb azonban mindenféleképp előmerészkednek, és a paplan vagy a pokróc alatt próbálnak elhelyezkedni, ismét figyelmen kívül hagyva, hogy ez a gazdinak éppen mennyire kényelmetlen.
