Morgolódok. A múzeumból pakolták vissza ugyanis azt a városi buszt, amelyre felszálltam. Az ülés ütemesen verődik a hátamhoz, miközben ritmusra pattogok az ülőhelyemen. Egy idő után úgy döntök, hogy jobban járok, ha állva tökéletesítem a dölöngélés tudományát. Felkelek hát, és kapaszkodóért nyúlok. Szerencsétlenségemre egy állomásnál teszem próbára az egyensúlyérzékemet. Nem sok sikerrel, hisz három tinédzser egyszerre akarja elfoglalni a felszabadult ülőalkalmatosságot, így harcuk szele igencsak érint engem is.
Kisebb összeszólalkozás után az a szerintük „kulturált kiegyezés” érvényesül, hogy a fiú beül az egyik lány ölébe, a másik kishölgy viszont állva marad. Döbbenten fordítottam félre a fejem a szemben ülő bácsika felé. Szinte tapintható az a mélységes megvetés, amely arcára telepszik. Mégse szólal meg: nagyot nyel, és inkább a piszkos ablakon keresztül bámulja a szép világunkat. Egyetértésben hallgatjuk végig azt is, hogy az ölben ringatott fiatalember hogyan minősíti az őt elviselő leányzót. A hallottak egyre nagyobb gombócot dagasztanak a torkomban, a bácsika pedig immár dühtől eltorzult arccal összpontosít a keze mellett levő falfirkára. De amikor már a becsmérlést tűrő hölgyecske az örömlány titulus trágárabb formáját is megkapja, a bácsi türelmének is vége szakad. Kioktatásra tárja bölcs száját, majd...
…meggondolja magát, és elvonul a hangosan döcögő busz elejére. Megfáradt tötyögése láttán újabb kétségek öntik el háborgó elmém. Ma már valóban mindent lehet? És tényleg szó nélkül adjuk fel elveinket, hagyományos erkölcsrendünket?
