Az öt évvel ezelőtti nyaralási képeinket dobta elő a „Google fotók”, miközben a lányom a telefonját babrálta. Fogalmam sem volt róla, hol lehetnek azok a képek, mert ki tudja, melyik telefonommal fényképeztünk akkor, azóta már több készüléket is cseréltem, és persze soha nem szedegettem le róluk a megörökített pillanatokat. Most nagy gyorsan lementettem néhányat, vagyis elküldtem őket magamnak e-mailben, hogy biztosan meglegyenek. Persze, az e-mailekből még nem tettem át a számítógépre, de tervezem, ahogyan azt is, hogy majd előhívatok közülük valamennyit. Ez egy borzasztó és idegesítő körforgás, amelyben nagyon ritkán jutok el az előhívatás mozzanatáig.
Ennek a digitális korlátlanságnak az eredményeként tonnaszámra készülnek a fotók, a videók, és valahogy a legtöbbjük a süllyesztőben végzi. Biztos megvannak valahol, a felhőkben, meg mit tudom én hol, de ki a fenének van arra ereje, ideje, kedve, hogy keresgélje, rendszerezze azokat. A számítógépes világhoz jobban értők biztos röhögnek rajtam, de úgy érzem, nekem ezek átláthatatlan és irányíthatatlan dolgok. Rendes fotóim azokból az évekből vannak, amikor még fényképezőgéppel mentünk a tengerre, a hegyekbe, amikor vettük a fáradságot ahhoz, hogy tényleg megörökítsünk néhány fontos pillanatot. A telefonos alkotások sajnos tiszavirág életűek. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
