Számomra a házból lakásba való átköltözés egyik legnehezebb momentuma – a tér leszűkülése mellett – az volt, hogy megszakadt a közvetlen kapcsolatom a természettel. Amióta Belgrádban élek, mindig is az volt a vágyam, hogy egy kis oázist alakítsak ki magamnak a betondzsungel közepén. Úgy tűnik, egyre inkább sikerül kihasználni a nagy terasz adta lehetőségeket. A férjemmel egyre inkább elmélyedünk az úgynevezett urbánkertészetben A virágok mellett az idén paradicsomültetvényt alakítottunk ki. A cserepes nevelésben nyilván nem számíthatunk olyan nagy terméshozamra, mintha azt a kertben, földben nevelnénk, mégis olyan édes az a paradicsom, aminek kinevelését végigköveti az ember a magültetéstől, a palántáláson és a karózáson át egészen a szüretig! Mindennapos hobbivá vált mindkettőnk számára a növényekről való gondoskodás. Aggódva figyeltük őket az elmúlt napokban is, amikor az erős szél mindent sodort maga előtt.
Az oázisunk pedig nem csak nekünk jelent menekvést és aktív pihenőhelyet, hanem új vendégeink lettek, mézgyűjtő rovarok elsősorban, de szitakötő és szöcske is „felugrott” már hozzánk a hatodikra. Megtörténik, hogy a galambok és varjak mellett egy-egy veréb is tiszteletét teszi nálunk, ők ritkán látott vendégek ugyanis errefelé.
