A nemtörődés és az empátia hiánya úgy néz ki, népbetegség lett, méghozzá a fiatalok körében. Beletemetkeznek a mobiljuk képernyőjébe, fülükbe fülhallgatót dugnak és nem hajlandóak tudomást venni a világról. Olyanok, mint a kisgyerek, aki tenyerébe temeti arcát és azt gondolja, hogy ha ő nem lát senkit, őt sem látják.
Nemrég eltörtem a lábam. Begipszelték a sérült végtagom és mehettem Isten hírével. Az egészben talán a mozgás szabadságának a hiánya a legbosszantóbb. Hiába tudok mankókkal mozogni, minden komplikáltabb, nehezebb, lassabb lett. Ügyes-bajos hétköznapjaim során azonban felfigyeltem arra, hogy főként az idősebb, nyugdíjas polgárok előzékenyek velem szemben: amikor beállok a buszállomásra, helyet szorítanak a padon és beszédbe elegyednek velem, a buszon pedig azonnal átadják a helyüket. A középkorúaknak már lassabb a reakcióidejük, csupán rövidebb méregetés és csendes morfondírozás után teszik meg többnyire ugyanazt, mint az idősebb társaik.
A fiatal felnőttek, valamint az egyetemista és középiskolás korosztály viszont vagy hűvös eleganciával nem vesz tudomást rólam, vagy olyan közel tolja az arcába a telefonját, hogy már-már duplán lát mindent rajta. Nemcsak, hogy nekem, de még az időseknek sem adják át a helyüket – ez alól a kivétel csak egy huszonéves lány volt. Bezzeg, amikor én voltam fiatal, azonnal felugrottunk.
Hogy miért tesznek így, nem tudom. Lehet, hogy nevelésből, de lehet, hogy empátiából szenvednek hiányt. Mindenesetre velük is megtörténhet bármikor az, ami velem. Ami viszont még jobban érdekel, hogy vajon milyenek lesznek öregkorukra…
