Az ember nemcsak gyermekként, hanem felnőttként is szeret hinni a csodákban, olykor jólesik neki bízni abban, hogy vele is megtörténhetnek olyan dolgok, amelyekről azt gondolhatná, hogy csak a mesékben valósulhatnak meg, hiszen bizonyos szempontból ez ad értelmet a létezésének, ez ad fogódzót a mindennapok nehézségeinek legyőzéséhez, a problémákon való felülkerekedéshez. Bizonyára nem volt ezzel másként a tizenegy indiai takarítónő sem, akiknek története nemrég bejárta a világsajtót, az igen nehéz körülmények között élő hölgyek ugyanis egy közösen vásárolt szelvénnyel megnyerték a helyi lottó fődíját, ami önmagában is érdekes történet lenne, annak tükrében azonban, hogy másnap ugyanúgy megjelentek a munkahelyükön, mintha mi sem történt volna, még inkább annak tekinthető. Saját bevallásuk szerint egyrészt azért döntöttek így, mert úgy gondolták, ha nem dolgoztak volna együtt, akkor a nyereményt sem szerezhették volna meg, másrészt viszont azért, mert a nyereményüket nem elsősorban luxuscikkekre szerették volna fordítani – amiről valamennyien álmodozunk, ha lottónyereményről ábrándozunk –, hanem adósságaik rendezésére vagy házépítésre, ugyanis a néhány évvel ezelőtti hatalmas árvíz sokuk házát elsodort és sokuk életét megkeserítette.
Ők tizenegyen bizonyára jól tudják azt is, hogy nem elég hinni a csodákban, nem elég reménykedni a jó dolgokban, hanem tenni is kell értük, pontosabban meg kell teremteni az esélyét annak, hogy megtörténhessenek velünk, akkor is, ha csupán egy egyszerű lottószelvényről, és akkor is, ha annál sokkal számottevőbb dolgokról van szó.
