A nagybevásárlásokat többnyire hétvégén intézem. Ilyenkor tolom a hatalmas, zsetonos kocsit, és az előre kigondolt, fejben összeállított listámon szereplő termékeket pakolom bele. Évek óta ugyanannak a külföldi üzletláncnak ugyanabba az üzletébe járok. Semmi meglepetés nem ér, a polcokon mindig ugyanott találom meg a kiszemelt terméket, mint az előző héten. A kérdés csak az, hogy éppen hány vásárló, lézengő, nézelődő ember tartózkodik a helyiségben. Volt, amikor illedelmesen előreengedtek, volt, amikor én engedtem a sorban előre azt, aki csak egy mosóport szorongatott, de olyan is volt, hogy bepofátlankodtak elébem. De a legutóbbi alkalomkor olyat láttam, amit eddig nem: a bevásárlókocsi már a sorban állt, a „gazdája” pedig el-elugrott még néhány dologért. Egyszerre mindig csak egyért… Mi, sorban állók egymásra néztünk, de nem szóltunk, mit is mondhattunk volna? Ha nekiállunk veszekedni, akkor csak még tovább húzódott volna a várakozás, és ebben a melegben kinek van kedve még idegeskedni is…
