Újvidék utcái ma már nem is létezhetnének dudaszó nélkül. Az autók lépten-nyomon tülkölnek. Vezetőként is megfigyeltem, hogyha véletlenül nem sikerül abban a másodpercben elindulni, elfordulni, befordulni – már meg is kapom a harsány tutúúút, és mellé olykor egy-egy méregtől eltorzult arckifejezés is társul. Sőt a tempót is kötelezően tartani kell a sugárutakon, együtt kell nyomulni a bádogcsordával. Ha a hátul jövőnek nem tetszik a sebesség, oldalra tekingetve, bal kézzel hadonászva, tátogó szájjal kerül el a másik sávból.
A minap gyalogosként, a járdáról próbáltam kitalálni, vajon ezúttal miféle oka lehetett a dudálásnak. Az egyik sofőr megvárta az utcán átkelőket, nem nyomult egészen a gyalogosok térdéig a feltételes zöld lámpa idején, ezért a mögötte lévő türelmetlenül nyomta a dudát.
Egyre több a jármű az utcákon, és a bennük ülő dühös ember. A kánikula és az útjavítások egyvelegében olyanná vált a város, mintha annak minden lakója a kormány mögött ülve igyekezne megszabadulni a felgyülemlett méregtől. Csakhogy mindez nem csupán a nyárra jellemző.
