Szeptember elején Zenta város napja alkalmából egy éjszakai „kocsmakulturológai” túra után, az őszbe boruló Tisza-parti gesztenyefák alatt hazafelé bandukolva eszembe ötlött, kevesen állíthatják magukról, hogy majdnem az egész várost bebarangolták. Legtöbben a városnak azt a szegletét ismerik, ahol életük legnagyobb részét eltöltik, és nem is tesznek különösebb erőfeszítést arra, hogy egyszer bejárják az egész várost. Megelégednek azzal a mikrokozmosszal, amiben mindig is éltek. No, de a lényegre térve, Zentán a vasúton túl volt az a birodalom, ahol gyermekként cseperedtem, és akármennyire alábecsülik is sokan ezt a városrészt, nekem a bölcsőm. A legjobb haverjaim, barátnőim is itt éltek/élnek. Később a sors a Tópartra vitt, és ott nőttem fel. Öt évvel ezelőtt viszont a Tisza-parton lettem lakástulajdonos egy tömbházban.
Éjszakánként hallgatom a folyó menti erdőben lévő madarak csiripelését, a békák kuruttyolását és itt otthon érzem magam, annak ellenére, hogy komoly kételyeim voltak az újabb váltás előtt.
Mert szülővárosom része а vasúton túl is, a Tópart is, ahogyan a Tisza-part is. Egymástól különböznek, mégis egy egészet képeznek, ami nélkül ez város nem lenne az a Zenta, amelyet sokszor szidunk, de valójában mi itt élők, nagyon szeretünk.
