Ez egy példa arra, hogy a küldetésbeteljesítés belső útja és – az újszövetségi szakrális földrajz által leírt – Jeruzsálembe vezető külső út miként válhat egyazon osztatlan úttá.
Amíg Jézus Názáretben élt, a falubeliek egy maguk közül való közönséges embernek tartották. Józsefnek, az ácsnak a fiát ismerték benne. Miután Galileában elkezdett tevékenykedni, attól fogva tanítónak (rabbinak) és csodatevőnek látták őt a tettei és szavai által megérintettek, isten kegyeltjének. Júdeába érkezve már prófétának mutatkozott előttük, halottat támasztott fel, amire korábban csak a legnagyobb próféta, Illés volt képes, és Jeruzsálem pusztulásáról jövendölt, mint Jeremiás.
A kufárok kiűzése a templomból prófétai küldetésének a lényegét fejezte ki. A papi és törvénytudói elit tagjai, a tudásukkal kufárkodók azonnal érzékelték a veszélyt. Mindent meg is tettek, hogy ez a „templomi rendbontás” legyen a názáreti utolsó prófétai cselekedete.
Hatalmi játékokban edződött gondolkodásuk el sem tudta képzelni, hogy látszólagos győzelmükkel okozzák végleges vereségüket: nem a világban, hanem az azon túlra vezetőben, amely úton a jézusi küldetés beteljesülése után már nem volt többé szükség a jeruzsálemi templomra és az abban áldozatot bemutató papokra. A Golgota felé ugyanis már nem a csodatevőből lett próféta, hanem a prófétából lett Messiás lépdelt kereszttel a vállán, aki – istenemberként – egy személyben magára vette a templomi áldozatbemutatás üdvhozó szerepét. Életét adva ő maga lett az örök időkre szóló áldozat.
