Néhány évvel ezelőtt jártam először igazi lakberendezési áruházban. Nem olyan kisvárosiban, ahol egymás mellé sorakoztatják fel a bútorokat, hanem abban az óriásiban, amely legalább ötezer négyzetméteren terül el és mindenféle mintaszobát alakítanak ki benne. Akkor tudatosan mentem, mivel egy íróasztali széket kerestem, de az élmény annyira magával ragadott, hogy azóta is folyamatosan látogatom ezeket az illúziókeltő monstrumokat. Jobbára cél nélkül, csupán áhítozok a szebbnél szebb bútorokra és lakberendezési tárgyakra.
Férjem szerencsétlenségére, néha ő is kénytelen velem tartani. Ilyenkor megállapítjuk, hogy a gyönyörű hófehér, antik hatású vitrinnel berendezett mutatványkonyhából, vagy az erdei életstílust imitáló nappaliból csupán egy-egy elemre lenne pénzünk, azonban egyikünk havi fizetése bánná a vásárlást. A teljes mintaszobáért pedig hónapokig dolgozhatnánk, és ekkor jön a következő kérdés: az albérletbe vagy a szüleink házába vinnénk mindezt? A józanító felismerés következményeként marad, hogy a kasszák előtti polcokról vásárolunk valami teljesen felesleges porfogó apróságot. Talán majd következő alkalommal…
