Magam sem tudom, mit gondolnék, ha a szemem előtt csúszna be egy ajándékféle az országhatáron ügyeleteskedő rendőrtiszt apró ablakán. Sőt, az egyenruhás eltűnik, nemsokára visszajön egy cserép virággal, s az ajtót kinyitva, mosollyal az arcán nyújtja ki annak, aki a dobozkát becsúsztatta. Sem március 8-a, sem anyák napja, de még csak a „lekenyerezések világnapja” sem, csak egyszerű hétköznap.
A történet mégsem oly rejtélyes, mint első olvasatra hinni lehet.
Történt ugyanis, hogy az országhatáron egy cserépnyi virágon fennakadt a vámosnő szeme, amit ugyebár tilos másik országba vinni. Hogy miért is, kihez is utazott volna az árva, nem érdekelte, egyenesen a szemétkukába dobatta volna. Bevallom, a hónapokig dédelgetett különleges növényemet... Akkor már inkább vissza, és odaajándékozni az első halandónak! És láss csodát, az innenső oldalon az egyenruhás kilép a kabinjából, mutatja, hol állhat, amíg nem jön érte valaki.
Ezek után talán nem meglepő, hogy hazafelé tartva egy finomabb gyümölcslé „csúszott be” a megértő és segítőkész egyenruhások tolóablakán. A hála jele volt. Még akkor is, ha a cserépnyi boldogságnak nyoma veszett. Első pillantásra legalábbis. Az egyenruhás egy belső helyiségből a virággal tér vissza, mosolyog, és mosoly a válasz. Ritka pillanat egy határátkelőn, bármire hasonlított is.
