Egyszer sem kérték sehol, tehát semmi hasznot nem valósítottam volna meg vele, és így volt ez a régivel is, mégis eldöntöttem, hogy ha utolsók között is, de kérem a nyugdíjas kártyámat.
Mivel elektronikus úton és a postán semmire sem jutottam, maradt a megoldás, hogy a nyugdíjbiztosító tolóablakai elé járulok. Ott egy meglehetősen szokatlan helyzet fogadott. Vagy két tucat nyugdíjas a folyosó végén a teadélutánok könnyed hangulatát teremtette, csak a muzsika hiányzott, a tisztviselő kisasszony pedig olyan kedves hangon és szép mosoly kíséretében küldött át két ablakkal odébb, hogy meglepetésemben elfelejtettem az epés megjegyzést, miszerint ki is írhatták volna, hova kell pontosan állni. Amott egy segítőkész és rátermett fiatalember gyorsan és pontosan vette fel az adatokat, közölte, hogy egy hónap múlva majd a telefonra üzennek a kártya elkészüléséről, csak azt furcsállotta, hogy feleségem megtartotta a lánykori nevét. Elmagyaráztam neki, hogy miért tette, amit végül is logikus megoldásként értékelt.
Azóta eltelt két hónap is, az üzenet pedig sehogyan sem érkezik. Még szerencse, hogy a kártyára továbbra sincs semmi szükség.
