A sötét szobából lépett ki a reggeli félhomályban úszó folyosóra. A csizmához sietett, és puha kis kezével óvatosan nyúlt oda a világoskék, szalaggal átkötött dobozhoz. A várakozás minden gyönyörűsége kiült az arcára, miközben lassan, óvatosan nyitotta fel a tetejét. Belekukucskált, majd a mamára mosolygott. Puha női zsebkendő apró virágokkal, tejcsoki, zokni volt benne. Egyesével szedegette ki őket, és mintha a világ leghatalmasabb dolgai lettek volna benne, úgy nézte őket. A zsebkendőt széthajtogatta, megsimogatta, a csoki csillogó papírját tapogatta. Valójában nem is a doboz tartalma volt a lényeg, hanem maga a csoda, ami eljött hozzá. Kérdezett néhányat, csak a rend kedvéért, hogy hogyan kerülhetett oda, mikor tehette le a Mikulás, de igazából nem akarta feszegetni ezeket a dolgokat. Még akarta magának ezt a csodavilágot, hinni akart benne. Már sejti, hogy a túl sok kérdéssel és a túl sok válasszal talán szertefoszlana ez az érzés, ez a boldogság, így inkább megmaradt a hitben, a megismételhetetlen csodában.
Milyen jó gyereknek lenni és igazán hinni valamiben.
