Két héttel ezelőtt, egy nyugodt hétvégén, amikor végre nem voltak teendőink, úgy döntöttünk, hogy élvezzük az otthon melegét egy kis bor mellett. Éppen akkor írt rám egy régi osztálytársam, akivel bár baráti viszonyban voltunk, évek óta nem beszéltünk. Az életünk annyira elfoglalt volt, hogy a barátkozás valahogy háttérbe szorult. Igaz, mondhatnám, hogy a távolság vagy a rohanás miatt, de valójában csak elmaradtak a beszélgetések.
Megkérdezte, mi újság velem, és hogy mikor tudnánk találkozni. Amikor leírtam, hogy végre itthon vagyunk, és épp nem terveztünk sehova menni, meglepő módon azt kérdezte, hogy átugorhat-e egy óra múlva. Kiderült, hogy kocsiba ült, és Szegedről Újvidékre indult, hogy meglátogasson minket.
Úgy folytattuk a beszélgetést, ahogy évekkel ezelőtt abbahagytuk. Elmeséltük egymásnak életünk eseményeit, és kellemes, baráti hangulatban osztottuk meg a velünk történteket. Ekkor ismerkedett meg a menyasszonyommal, aki meglepetten tapasztalta, hogy valaki több mint 100 kilométert utazott azért, hogy találkozzon velem, egy olyan barát, akiről eddig még nem is hallott. Az ő barátnői hónapok óta nem tudnak eljönni, Ákos pedig úgy döntött, hogy szombat este nyolckor útra kel miattam.
Ez a találkozás emlékeztetett arra, hogy a barátság nem a távolságtól vagy az időtől függ, hanem a kölcsönös elköteleződésen, és a közös élményeken alapul.
