A tökéletes szalagos fánk sütésének szabályait a nagymamáktól lehet megtanulni. Sajnos ez nekem nem sikerült, pedig bő olajban vagy zsírban sült finomság mamánk konyhájában is készült, szigorúan tüzelős sparhelten. Már este bekészítette a hozzávalókat, reggel jól befűtött, hogy minden alapanyag átlangyosodjon, majd következett a kézi dagasztás – aminek nagymestere volt –, a kelesztés, a szaggatás...
Állandó munkahelye, a kis konyha az udvarra nyílt, így, hogy a hideg levegő nehogy kárt tegyen a készülő finomságban, nem járkálhattunk be hozzá. Mindaddig egyedül dolgozott, amíg el nem kezdődött a sütés, és az illatnak már nem tudtunk ellenállni. A spájz polcáról levettünk egy üveg házi baracklekvárt, s húgommal kezdtük a kis mélyedéseket megtölteni, majd meghintettük porcukorral az aranybarnára sült, pehelykönnyű, omlós puffancsokat. S bár nagymamánk a tartalmas krumplilevesre hívta fel a figyelmünket, ami az ebéd első fogásaként várt ránk, egyet-egyet azért megehettünk, miközben a fánkon körbefutó, a sütemény tökéletességét jelző fehér csíkra hívta fel a figyelmünket...
Kicsit szégyenlem –, hogy bár néhány próbát tettem –, de azóta sem vittem tökélyre ezt a műveletet. Délután még visszajártunk a konyhába, hogy még egy és még egy fánkot elmajszoljunk. Ez is olyan nap volt, amikor belaktunk, mint a duda...
S ilyenkor, farsang idején minden évben átjár ez az emlék, a hátsó konyhában, kötényben, ezüstszürke fonott kontyú, szorgoskodó nagyiról.
