Neve hawaii nyelven humuhumunukunukuāpuaʻa (1985 óta Hawaii „nemzeti” hala), búvárkörökben azonban Picasso-halként ismerik. Nem véletlenül; szakasztott olyan, mintha egy kubista festményről szökött volna meg. Itt nem ártana szemléltetni (lila „fejkendő” csücskén narancssárga szempár, sárga csücsöre száj stb.) ezt az íjhalfélék családjába tartozó csodabogarat, amelynek arab változata (Rhinecanthus assasi) a Vörös-tenger korallzátonyainak is törzslakója. Nagyon jópofa, amikor a tengerfenékről felcsíp egy-egy „falatot”, aztán azt megszűrve – akár egy kétkipufogós motor – kopoltyúin visszaszórja a felesleges homokot.
Noha területféltőként tartják számon, nagyon jól megvan a színpompás papgájhalakkal (Scarinae) is. A papgájhal a nevét a türkizkék színű, csőrszerű szájáról kapta, amivel – igen jól hallhatóan – elropogtatja az elhalt korallt a rajta élő algákkal együtt, majd a maradékot kis homokfelhő képében kilöki. Mivel egész nap ezzel foglalkozik, megfigyelések szerint egyetlen példány átlagosan napi 25-30 deka homokot termel, ami évi 100 kilónyit tesz ki.
Egyes kutatók azt állítják, hogy a Karib-tenger és az Indiai-óceán turistaparadicsomként emlegetett szigetein jellemző, finom szemcséjű, fehér homok valójában zömmel a papagájhalak ürüléke. Azt is kikalkulálták, hogy a halürülék aránya a homokban a karib térségben és Hawaiin eléri a 70, a Maldív-szigeteken pedig 85 százalékot is.
Kárörömgerjesztő ellen-reklám vagy valóság? Tulajdonképpen nem érdekel; változatlanul erős késztetést érzek, hogy mielőbb elruccanjak az említett vidékekre.
