Nagyon vigyázni kell, ha az ember szereti az állatokat. Megtörténhet, hogy észre sem veszi, és már tele van velük az udvar, a ház, az utca, minden. Két kutyám van, a Negra és a Bella, és egy macskám, a Cimet. Az ő igényeiket sem tudom mindig kielégíteni. A kutyák naponta sétálni szeretnének a Duna-parton, a parkban, csak nem mindig van időm rá. De ha elindulunk, már amikor meglátják a pórázukat, szinte fellöknek örömükben. Útközben élvezettel vizsgálgatják a szagokat, a folyóban megfürdenek, majd a porban hemperegnek. A Cimet addig otthon szunyókál.
Nem tudom, hogy milyen módszerrel kommunikálnak egymással a kutyák és a macskák, de már nem egyszer jelent meg egy-egy kutya az udvarunkban. És kutyáim nem bántották, az volt mindig az érzésem, hogy szóltak nekik, gyertek ide, itt nem lesz bántódásotok. Nem is volt, sőt hamarosan megjelent a gazdájuk is, mert a világhálónak köszönhetően sikerült elérnem őket.
Most egy kis, szürke kandúr csatlakozott a bandához.
Egy-két napig a kutyák elzavarták, és Cimet is mérges volt rá, de gyorsan megszokták a nyarvogását. Meg aztán elkövettem a hibát, hogy megetettem. Most már itt van. Nevet is kapott: Hamu. Még nem engedi magát megsimogatni, de majd annak is eljön az ideje. Majd ha hidegebb lesz, és bekívánkozik. Mert tudom, hogy végül az ő akarata érvényesül.
