Ködös az idő, hullanak a falevelek, múlik az év. Az ünnepek előtti nagytakarítás lomtalanítással kezdődik, bekukkantok a szekrény mélyére: igen, ott lapulnak a karácsonyi díszek, a mécsestartók. Hangulatváltás történik a napokban a lakásban, de közben keresem az érzéseket, illatokat, amelyek a régi karácsonyokhoz kötnek.
Ilyenkor, november végén, december elején szeretnénk békés, szelíd dolgokkal foglalkozni. Előtérbe kerül az otthonunk, a család. Ráhangolódunk az ünnepekre. A feje tetejére állt világ azonban nem igazán engedi ezt, hiszen ha bekapcsoljuk a rádiót, a televíziót, kinyitjuk az újságot, ömlenek a rémísztő hírek, nagy a bizonytalanság, és nem látni a végét...
Pedig jó lenne végiggondolni, hogy mit jelent valójában a várakozás. Hiszen ez nemcsak az az időszak, amikor a szükséges kellékeket beszerezzük ahhoz, hogy szép karácsonyunk legyen. Advent üzen. Amikor meggyullad az első gyertya, egyfajta boldogság járja át a szívem-lelkem, az egyre növekvő sötétségben jólesik egy kis fényt látni, és az elcsöndesedésben újraolvasni Pilinszky sorait:
„Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. (...)
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
