Sokakkal együtt még emlékszem azokra az időkre, amikor a dinár 100 parát ért, és az apró tényleges forgalomban volt. Ugyanúgy, persze, mint Magyarországon a fillér. Lassan oda jutottunk, hogy a dinárból és a forintból is a kisebb értékű fémpénzek már semmit sem érnek, pontosabban, az emberek így viszonyulnak hozzá. Még a koldusok is villámló tekintettel viszonozzák, ha fém csörren a sapkájukban vagy dobozukban.
Éppenséggel összeszámlálhatnám, hogy napi sétáimon a vasútállomás és a Futaki piac vonalon oda-vissza mennyi fémpénzt látok a járdán, melyekért senki sem hajol le, de minek tenném? Okosabb dolgokon is törhetem a fejem azon a napi kétszer 45 percen át, bár kicsit meglepett, amikor a napokban a pékségben a zsebemben összegyűlt és súlyt jelentő fémpénzben fizettem ki a szokásos 30 dinárt, hogy az elárusítónő – aki korábban állítólag bankban dolgozott –, csaknem visszatolta elém a „Jaj, nekem ez nem kell!” szavak kíséretében.
Végül mégis besöpörte a fiókba, nem úgy, mint a jugoszláv időkben a rendőr, aki tényleg visszautasította a fémet, amikor a gyűjtőkirály kollégánk Bada István egykilónyi ötparással akarta kifizetni a gyorshajtásért kirótt helyszíni büntetést, a szellemes vétkest pedig útjára engedte.
