Leesett az első hó – a gyerekek nagy örömére! Merthogy vasárnap kora délután, amikor még jócskán esett, csak gyermekeket lehetett látni az utcán, ahogy hógolyóztak, vagy hemperegtek a fehér hóban. Településünkön csak kevesen tísztították el a havat házuk előtt és az útkarbantartók is csak hétfőn jelentek meg, miután a hó elállt és már javában olvadt.
Régi, megszokott jelenetek: az útkarbantartókat meglephette az első hó, mert a falunkon keresztül vezető főutat sem sózták, nemhogy a mellékutcákat. Akármennyire is furcsa, ez a döntés utólag helyesnek bizonyult, hisz a hó sózás nélkül is gyorsan olvadt... Nem így a járdákon, ahol a jégbordák még napokig megnehezítették a járókelők dolgát. Pedig nem olyan régen, különösen faluhelyen, nem történhetett meg az, hogy a gazda nem hányta el a havat a háza előtt, vagy legalább kóróseprűvel ne söpörte volna le a járdát. Ha más miatt nem, akkor azért, hogy ne érje szó a ház elejét...
Hiába morfondírozok: változik a világ! Hol vannak már azok az idők, amikor szégyennek számított, ha valaki előtt napokig megmaradt a locspocs. Becsületes parasztember emiatt nem pirulhatott a világ előtt! Letűnt idők: se parasztember, se szorgos kéz, se kóróseprű, mert nincs ki kössön.
Elpirulni? Mi is az? A tájékozatlanabbak kedvéért: az a kis bőrpír az arcon. Errrefelé mind ritkábban látni ilyet...
