Padlizsán-finomság (Pixabay)
Rájöttem, nem vagyok jó szakács. Az egyetemen szerettem azzal kérkedni, hogy tudok főzni, ám azóta már többnyire minden haverom tud.
Sohasem voltam az az igazi gasztronómus, az ízvilágokat nem kevertem. Szerettem, amikor a sós étel sós ízű, az édes édes, a csípős az pedig csípős.
Amióta pedig egyszerű rezsim szerint étkezem, szinte nem is kísérletezem különböző receptekkel.
Ezzel szemben az egyik haverom, aki pár éve margarinon és kenyéren – meg persze, cigin és sörön – élt az egyetemen, olyan pizzaszószt dobott össze a múltkor, amelynek az ízétől azt hittem, hogy az eszem megáll, pedig csak egy egyszerű szósz.
Ez még mind semmi. A múltkor a menyasszonyával is pont valami ételekről beszéltünk, amikor a haverom előállt az ő töltött padlizsán receptjével, ami teljesen az övé. Bevallotta, hasonlított az eredetire, viszont úgy érzi, hogy tökéletesítette.
Bevallom, nem vettem padlizsánt 31 éves földi pályafutásom alatt. Nem is tudtam, hogy létezik töltött padlizsán. Meg őszintén, el sem tudom képzelni, hogy azt a kosztot hogyan lehet tökéletesíteni.
