„Van-e biztosítása?”– kérdeztek. A halandó, bizony, spekulál: kötni vagy nem kötni?
De mi is a biztosítás? A minap kattant be, hogy engem biztosítottak. Sőt a megkérdezésem nélkül, még harmadikos koromban! Akkor, amikor a nagymama szóvá tette: „A kislányt be kell íratni hittanra.” A szüleim ugyan attól tartottak, ezt nem jó szemmel nézik majd a munkahelyükön, de iránta való tiszteletből rábólintottak: „Ott úgysem tanul semmi rosszat.”
Aztán senki nem nógatott. Busszal jártam a plébániai hittanra, és misére is egyedül. A hitoktató idős tisztelendőnővér volt, akiből áradt a nyugalom, a szentmisén meg jó volt Jézussal lenni.
A mai napig megszámlálhatatlan alkalommal összetörtem magam, és mások is összetörtek. Süllyedt a hajóm, de Jézus nem hagyott cserben.
„Van-e biztosítása?” – kérdezik. Még mennyire! Ezért nem aggodalmaskodom. Tudom, kinek hiszek. A 27. zsoltár szavaival vallom: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől kellene félnem?” És Péter apostol is arra bátorít: „Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok” (1Pt 5,7).
