Elmúlt az ősz. Ilyenkor, december elején mindig kicsit boldog vagyok. No, nem az ünnepek miatt, hanem inkább azért, mert a novemberi, a decemberi, a januári és a februári kálváriából lecsengett az első hónap.
Mondjon ki mit akar, a gyorsan sötétedő, hideg, esős, ködös, havas napok lehet, hogy a legszebb ünnepeknek adnak helyet, de a szürke hétköznapokat a legszürkébbé varázsolják. Annyira szürkévé, hogy az már depresszív.
Érdekes, ez régebben sohasem zavart. Nem aggasztott, amikor lámpa mellett kellett dolgozni még régebben a szerkesztőségben, sőt, még akkor sem igazán, amikor estébe nyúlóan gubbasztottam a számítógépem előtt az amerikaiaknak.
Amióta viszont visszaálltam a délelőtti munkára, szinte az esti munka gondolatától is kiver a hideg.
Tudom, mi a megoldás. Nem kéne dolgozni sem reggel, sem délután. Akkor kiélvezhetném azt a kevés kis napfényt, amelyet ilyenkor érezni lehet.
Ameddig nem cincálnak szét a lakbérért, számlákért, részletekért, biztosításokért...
