Az utóbbi időben gyakran járnak Romano Guardini keresztény filozófus elmélkedései az eszemben. Nehéz lenne kiemelni egyetlen konkrét momentumot abból a gondolatmenetéből, amellyel az újkori világkép felbomlását, és az új – nem sokkal a II. világháború után még nehezebben körülhatárolható – világrendet írja körül, de annyi mindenesetre summázható, hogy már súlyos évtizedekkel napjaink előtt ráérzett azokra a lét(sic!)problémákra, amelyek csak a ma végletekig technologizált pszeudovalóságában „teljesedtek” ki. Guardini alapvetése, hogy az újkor utáni korban az előzőhöz képest az a lényegi különbség, hogy az ember lehetőségei drámaian túllépték azokat a kereteket, amelyeket józan tudattal fel tud fogni.
Az olasz–német gondolkodó három alapvető területet vizsgál meg: a személy(iség), mint átalakult szubjektum, a természet, valamint a kultúra jelentőségét, szerepét és megváltozott helyi értékét ebben az új világrendben, illetve korszellemben. Az újkor utáni korban – nevezzük posztkornak – a lét hangsúlya egyre inkább távolodik az emberi belsőtől, az emberi mértékektől, az emberi léptéktől, és egyre inkább egyfajta gyakorlati-technokrata jelleget vesz fel, még magának az embernek a megítélése tekintetében is (lásd „emberi erőforrás”).
Bármennyire is érezzük, hogy ez a folyamat rengeteg veszélyt rejt magában, egyelőre nem látni, hova vezet, pontosabban, hogy mi lesz a megoldása – merthogy megoldásra szükség lesz, már ha az embert megkülönböztetett minőségnek tekintjük. Ki tudja, hova lyukadunk ki – talán a ’80-as évek tipikus sci-fi-disztópiái valósulnak meg teljes robottársadalmakkal, talán a Mad Max világa, ha ez a nem emberléptékű létezés feléli természeti erőforrásait… Egyelőre csak annyit érzékelhetünk, hogy jelen valónk korántsem áll biztos lábakon.
