Jóval többször költözködtem, mint ahányszor munkahelyet változtattam. Pedig azt mondják, az utóbbi lett volna a fontosabb. Születésem után más faluban találtam magam, középiskolába utaztam, egyetemi éveim alatt évi rendszerességgel váltogattam az albérleteket.
Házasságunk költözködéssel kezdődött, a vasút mellé kerültünk, gyönyörű zajban múltak az éjszakáink, a vonatfütty, a rendező pályaudvar hangzavara elkísért a következő albérletbe is. Saját lakáshoz a város új negyedében jutottunk, a semmi közepén, a negyedik emeleten, ahol majdnem belebolondultam az átható csöndbe. Évek során bővült a város, sűrűsödött a forgalom, tehát zajból se volt már hiány. Újabb költözés, kertváros, a szembe szomszéd egy ipari vállalat, a közúti teherforgalom éjjel zajlik, de megmaradt a falusi idill, a százéves villanykarókon harkály kopácsolt (kopácsolt? Frontot járt emberként én mintha fegyverropogásra ébredtem volna!), a szemközti bogyófán fészkelő baglyok kicsinyei pedig fülsértő sírással követelték a betevő falatokat. Ez utóbbi éjszakánként kifejezetten idegesítő tudott lenni, noha engesztelő volt, hogy „a mi baglyunk kölke” visít álló éjszaka. Aztán megjelentek az áramelosztó emberei, a talaj fölött elvágták a villanykarókat, helyükre betonoszlopokat állítottak. A földben maradt csonkban hatalmas üreg tátong, szerintem a karó még akár egy évszázadig is ellátta volna Harkály Petit élelemmel. Így viszont most ő költözött el. Hogy a baglyok hová tűntek, sejtésem sincs, miként arról sem, hogy mi lett a porban hancúrozó verebek sorsa. Pedig még kedvenc csemegéjüket, lócitromot is látok olykor az úttesten.
