Mi kell a boldogsághoz?
Egy tenyérnyi föld. Akármilyen. Egy ásó. Jó, kézre álló, éles. Egy gereblye. Két kéz, elszántság és türelem.
Az ásóval lassan felássuk a földet. Minden kifordított földkupacot apróra vagdosunk az ásóval, és két mancsunkkal kiszedegetjük belőle a tarackot, a gyökereit és mindenféle szemetet, amit eddig a föld magában rejtegetett.
Persze mindehhez kell egy jó derék is, ami bírja a hajlongást.
Amikor tenyérnyi földecskénket felástuk, kitisztítottuk, kézbe vesszük a gereblyét, és szépen elsimítjuk a talajt. A makacs göröngyöket kiszedjük, betömjük vele a kutya által ásott lyukakat. Azért ásták, mert ebben a rekkenő hőségben belefekszenek, hogy a hasukat hűtsék.
Amikor mindez kész, kell egy kevés fűmag. Pázsitnak való. Ezzel szépen, egynletesen beszórjuk a földet.
Ja, és kellene egy henger, de ha nincs, megteszi a lapát is, amivel a fűmaggal beszórt földet jól megdöngetjük.
És kell még valami. Locsolócső. Olyan, amelynek a végét úgy lehet szabályozni, hogy permetként engedje magából a vizet.
Tenyérnyi földünket az esti és a reggeli órákban jól megöntözzük, és figyeljük, mi történik.
Elmúlik egy nap, kettő, három, közben minden nap öntözünk, és a negyedik napon láss csodát!
Előbújt a fű! Pelyhesen, zölden.
Na, ennyi kell csupán a boldogsághoz.
