Valamikor nem volt könnyű élete az inasoknak, a mester házánál laktak kosztkvártélyon legalább három esztendeig. A Jóska legény is beállt inasnak az egyik bánáti asztalosműhelybe, de már az első napon meglepetés érte. A gazdaasszony a kezébe nyomott egy pólyás kisbabát. Ettől aztán igencsak megszeppent az asztalosnak, nem dadának készülő legény. Szakmát jött tanulni, nem kisbabát ringatni. Amikor az inas megsokallta a babaringatást, a fenekébe csípett, amitől az keserves sírásba kezdett. Az anyja megsajnálta a rívó gyereket, és elvette az inastól. Többször előfordult hasonló eset, és már nem bízták az inasra a dajkálást.
Hogy azért-e, mert nem volt jó „bébicsősz”, vagy csak spórolt az inason, de a mesterné egyre vékonyabbra méretezte a legény kenyéradagját. Utóbb már keresztül lehetett látni a kenyérszelten. Tűrte Jóska, tűrte, ameddig tűrhette. Végül csak megelégelte a fene jó dolgát, a koplaltatást. Pedig a műhelyben meg kellett fogni a munka végét, a legtöbb famegmunkálást kézzel végezték. Egyik nap, amikor Jóska inas még a szokásosnál is vékonyabb kenyeret kapott reggelire, a gazdasszonyhoz fordult:
– Lát maga engem, gazdaasszony? – emelte maga elé a leheletvékony kenyeret.
– Hogyne látnálak, fiam – válaszolta az asszony csodálkozva.
– De nem sokáig – mondta az inas. Jóska fogta a batyuját, otthagyta a műhelyt, meg az inas életet.
