A munkába igyekezve egy alacsony ősz hajú nénire lettem figyelmes az utcán. A lakóépület szürke falához támaszkodva nehezen lélegzett. Bal karján egy szatyor himbálódzott üresen. Sovány kezét felém nyújtotta, amikor meglátta, hogy közeledem. Hosszú kontyba kötött hajával, fekete szaténruhájával a nagymamámra emlékeztetett.
Oly természetességgel fogtuk meg egymás kezét, mintha minden nap ezt tennénk. Elmondta, hogy mi járatban van a városban, és hogy a hőség miatt szédül. A rövid beszélgetés alatt azt is elmesélte, hogy Budapesten született, varrónőként dolgozott, és hogy a fiát elvesztette a háborúban. A lánya pedig felé se néz. Nyolcvankét éves, egyedül él. Tavaly nyáron megbetegedett, rákot fedeztek fel nála az orvosok. Most a buszállomásra igyekszik, de nincs elég pénze a jegyre, éhes és szomjas is.
Számtalanszor találkozom Újvidék utcáin ehhez hasonló helyzettel és kérelemmel. Kétségtelen, nem tudhatom, hogy mindez igaz-e, vagy csupán az odanyújtott pénzért cserébe hallgathatom végig a szomorú történetet. Mégsem sajnáltam a pénzt. Hiszen csak kevés, ugyanakkor igen mérvadó dolgot vélhettem valósnak abban a pillanatban: a néni igen idős és gyenge, a hőséget pedig valóban nehéz elviselni még fiatalon is.
