Mint azt ajtót kapargató kikéredzkedő macska, oly csendesen neszez az ősz – szinte észrevétlenül – a fák színváltó levelein, kertekben és mezőn. Csalóka már az emberpróbáló forróság, mintha a Nap fitogtatni kívánná korlátlan erejét, pedig a hajnali harangszó előbb ébreszt nálánál, az esti pedig sötétben botorkál végig az utcák fölött.
Az érlelődő-száradó kukoricatáblák barnásba fordultak, csábít a szőlő és a pirosan pottyanó alma, a gyep visszafogta burjánzását, magot szórnak a gazok, levelet ráznak magukról a fák, nem vigadnak már kárörvendően az emberek általuk okozott bosszúságán a szúnyogok, lassúbb tempóra váltottak a pálinkafőzdék. A gyerekek felemás örömmel számolgatják a csengőszóig hátralevő néhány napot.
És a fecskék táncot járnak – örömükben-e vagy bánatukban – alkonyattájt az utcát szegélyező szántóföld fölött. Üdítő látvány, amint háromtucatnyian libbennek, zuhannak és emelkednek, perdülnek és ívelnek, majd a táncból pihenésre kiszállt fiókának élelmet visz a fecskeszülő… Útra készülnek. S ha kételkednénk, hogy lesz majd tavasz is, nincs okunk hitetlenkedni, hiszen ők visszatérnek és magukkal hozzák.
