„Sétálunk, sétálunk, egy kis padra lecsücsülünk, csüccs!” – énekeltem valamikor a gyerekeimmel. Ez a mondóka jutott eszembe a minap, amikor leültem az Orvosi Kar előtti egyik padra. Már régóta terveztem, kipróbálom a szép vonalú, új padokat. A közelbe érve azonban elszomorodtam, bizony nem egy meg van csonkítva. „A drogosok!” – legyintenének erre az emberek. Mindig mást hibáztatunk.
Amikor a mondókát énekeltük, városunk a parkokon kívül nem dicsekedhetett ennyi új paddal, mint amennyi manapság van, illetve amennyi lehetne. A városatyák ugyanis évről évre szép, minőségi, igen drága padokkal lepnek meg bennünket, kicsiket-nagyokat, fiatalokat-időseket. A szép ülőalkalmatosságok aztán utcákról, játszóterekről, sétányokról, lakóépületek elől, buszmegállókról... eltűnnek. Azt mondják, egyesek, akik szemet vetnek rá, a víkendházba szállítják. Legtöbb pad azonban megcsonkítottan mered a járókelőkre, vagy egykettőre a szemétdombra kerül. Szóra sem érdemes? Adófizetőként rúgjuk, törjük, elemeljük, mintha semmi köze nem lenne a mi pénzünkhöz, a mi életünkhöz, a mi örömeinkhez. És nem is fáj a szívünk.
Újvidék büszkén viseli az idei titulusát: Európa Ifjúsági Fővárosa. 2021-ben Európa kulturális fővárosa lesz. Az én szülővárosom padokkal, új padokkal, vagy anélkül. Az egyik szemem nevet, a másik meg sír, mint a mesebeli királynak. Nem a drogosok miatt, hanem az életerős, öntelt, szívtelen emberek miatt.
