Az udvaron a diófa árnyékában mosogatok a piros vajlingban, egy másikban meg ott az öblítővíz. Körülményesnek találom a műveletet, és azt számolgatom, hány nap múlva mosogathatok ismét a konyhámban. Pénteken fejezik be a munkát a piktorok, aztán pár nap takarítás, utána a konyha visszapakolása, szóval még legalább egy hétig maradok a diófa alatt. Ha jobban belegondolok, nincs is ezzel semmi baj, csak a kényelmemet siratom, mert ugye ide kellett hozni a vizet, amit előtte felforraltam, aztán engedni kellett hozzá hideget a kinti csapról, és csak úgy lehetett nekifogni, a végén pedig ki kell öntögetni valahová a kert végébe a vizet. Igazából jól érzem magam a diófa alatt, ott sündörög körülöttem a tacskónk, rálátok a virágoskertemre, és hallom a gyerekek viháncolását az utcáról. Akkor meg miért nyavalygok? Hát az idő miatt, az idő az, ami mindig sürget, amiből sosincs elég. Így a mosogatás sokkal tovább tart, hiszen mindent külön oda kell készíteni, és ez az én egyedüli bajom. Persze ezen kár enni magam, ez a hét már így fog eltelni, lassan mosogatgatva a fa alatt.
