A parkolási próbatételen sikeresen túljutva azzal a hittel léptem be a topolyai vásár területére, hogy találkozni fogunk: én és a jövendő kutyám. Így is történt, azonnal a kisállattartókhoz siettem, az első két árus sárhegyi kölyökkutyákat kínált, gyönyörűek, aranyosak voltak, de gondolkodás nélkül továbbmentem, nem miattuk jöttem. A harmadik helyen egy dobozban rögtön ráismertem, hogy ő az. Úgy tűnt mintha kutyamosolyával vissza is jelzett volna, hogy neki is én vagyok az, de ez nyilván csak emberi önámítás. Nem volt alku, fizettem és már mentünk is haza. Egy kis fekete puli, már csak ő hiányzott a gazdaságomból, a birkák és a baromfik közé mint a parasztudvar házőrző ura.
Már harmadik napja ismerkedünk, most is éppen a lábammal játszadozik, miközben ezeket a sorokat írom. Fölidéződnek az emlékezetemben a szívvel írt mondatok A kis hercegben a szelídítésről, az ember és róka barátságáról, amit Saint-Exupéry valójában nem is az állat és két lábon járó gazdája, hanem az ember és a másik ember egymáshoz szelídüléséről, a szív ésszel kiismerhetetlen, de a szeretet által újból és újból megélhető nagy titkairól vetett papírra.
Amit leírt, az kétségbevonhatatlanul az állat és az ember viszonyára is igaz. Tapasztalom magam is, hiszen e néhány napban a kölyökkutya akaratlanul maga felé fordította az életem, azzal kelek, hogy mit adjak neki enni, benti munkám közben az jár a fejemben, hogy rá kellene már nézni, és miközben a kinti dolgomat végzem, folyton-folyvást a lábam elé kell tekintgetnem, nehogy véletlenül rátapossak.
Hogy ki kit szelídít meg, pontosabban fogalmazva hogy a mi a kit vagy a ki a mit hajlítja e jobban magához az összebarátkozás közben? Aki erre a kérdésre egyirányú választ ad, az semmit sem értett meg a szív és a szeretet titkaiból.
