Meglehetősen nagy a mozgolódás az államiság napi ünnep előtt. Vannak az egyetemisták, s az őket támogató egész rétegek, akik Kragujevacon hívják majd fel a figyelmet az alkotmány és a jogállamiság, jogrend fontosságára, rámutatva nyilván arra is, hogy az államban számos kifogásolható történés van, amelyről feltételezni lehet, hogy egyikkel sem áll éppen összhangban. Korábban megfogalmazott kritikájuknak is helyt adnak majd az államfővel szemben, akinek már korábban megüzenték, hogy nem illetékes számos kérdésben, amellyel foglalkozik. Mindeközben szervezkedik a hatalmi párt és az államelnök is, aki Mitrovicára szólította a pártfogóit, hogy ott ünnepeljék meg egy nagygyűlésen az államiság napját, elmondása szerint ott ismertetik majd az egyébként teljesen szükségtelennek minősíthető határozatot is Vajdaságról. Hogy miért nevezhető ez szükségtelennek? Amíg maga a hatalom nem kezdett el beszélni arról, hogy egyesek szeparatista érdekeket képviselnek, és a tüntetések valódi okának éppen Vajdaság elszakítása számít, addig Vajdaság helyzete szóba se került, s, valljuk meg, nem is sok logika rejlik a mögött, hogy belgrádi, niši, kragujevaci egyetemi hallgatók és tüntetők akarnák Vajdaság elszakítását, melyben aztán maguk majd nem élnének, egyszerűen földrajzi helyzetükből kifolyólag. A hatalmi koalíció zavaros üzeneteinek a lecsapódása ez a határozat is, amelynek, éppen azért, mert senki sem akarja ma Vajdaságot sehova sem elszakítani, nem is lesz nyilván utólag nagy visszhangja, igaz, sok kár sem származhat belőle, ha csupán megállapítja azt, ami nyilvánvaló, hogy Vajdaság Szerbia része.
Többen leírták már a napokban, hetekben, hogy az államvezetőségnek a reakciója a társadalmi krízisre meglehetősen összehangolatlan, zavart, s noha idővel változott valamelyest, mégis csak ellentmondásos volt az eddigiekben. Olyanok ezek a megnyilvánulások, hogy teljes egészében párhuzamos valóságok létezését akarják megerősíteni. Egyfelől jelen vannak a mindennapjainkban a tiltakozások, a követelések, a támogatás, amelyet az egyetemi hallgatók kapnak, a tanárok munkabeszüntetései, az ügyvédek sztrájkja, a gazdák támogatása, s ezek mind-mind mély politikai válságot tükröznek, melyben fel kellene találnia magát a jelenlegi vezetőségnek, még ha lemondásban lévő kormány irányítja is ma az országot. A másik valóság az, amelyik nap mint nap visszaköszön a nemzeti frekvenciával rendelkező tévéadók képernyőiről, s más hatalomhoz közel álló kereskedelmi csatornákról is: ez a valóság az államfőé, aki párbeszédet kínál, de ugyanakkor sokszor támadó hangnemben beszél a fiatalokról, aki külföldi pénzelést sejt, de bízik az egyetemisták jóakaratában, jobban bízik mint a tanáraikéban, ahogyan maga az egyik legutóbbi tévés nyilatkozatában arról beszélt. Nyilvánvaló, hogy belehelyezkedett ebbe a hatalmi narratívába, amelyik olykor megengedőbb, olykor bírálóbb az elégedetlenekkel szemben, közben azonban úgy tesz, mintha őt magát ez az egész nem érintené egy cseppet sem, mintha élhetne az ország akár tíz évig is ilyen társadalmi elégedetlenséggel, vígan, zárlatok és blokádok közepette.
Olyan vélemények is elhangoztak a napokban, hogy a köztársasági elnök nyilván abból indul ki, hogy maguk az egyetemisták jogosították fel efféle hozzáállásra, azzal a meggyőződésükkel, hogy semmiben sem illetékes: ha már így van, akkor nyugodtan végezheti tovább államfői feladatait – mit érdekel valakit az utca zaja, ha úgysem illetékes a zaj elcsendesítésében…
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
