Sok történet kezdődik így: ülök a városi buszban. Egyedül vagyok az üléspáron, az előttem lévő ülések is üresek. A következő megállón felszáll egy pirospozsgás arcú, meglehetősen behemót alak, leül az előttem lévő ülések egyikére. Füléhez kapja a telefont és jó nagyokat káromkodik bele, elküldte melegebb tájakra a beszélgetőpartnerét is, meg a rokonságát is. Leereszti a telefont, vár pár másodpercet, majd megint a füléhez emeli, s jó nagyokat kiáltozik ismét, káromkodik egy ötöt-hatot, s ismét szünet… Egyre hangosabb és egyre durvább lesz, a telefont már néha lent felejti, de még mindig ordítozik és szidalmaz. Mondom, jó lesz kicsit távolodni, felállok és a hátsó kijárathoz igyekszem, onnan figyelem pár utastársammal a fejleményeket. Változás nincs, telefon a fülhöz, ordítás, vissza a lábhoz, csend. Csakhamar rájövök, hogy nyilván nincs is senki a vonalban, ez csak amolyan „one man show”. Az okát megfejteni ilyenkor nem lehet, egyszerű méreglevezetés, netán komolyabb pszichés zavar. Mindenesetre, jól odafigyelek azóta a telefonálókra is, már azok mellett sem érzem mindig biztonságban magam…
