Élet a technikai vívmányok rengetegében. Illusztráció (Pixabay)
Bő egy hete, június 20-án volt a nyári napforduló napja, az az időpont, amikor legrövidebb az éjszaka és leghosszabb a nappal. A napfelkelte és a napnyugta között 14 óra 20 perc telt el, vagyis a teljes 24 órának mintegy 60 százalékában fent volt a nap, a világosság pedig még több ideig uralkodott a Földön, hiszen már hajnal előtt és még alkonyat után sem volt teljesen sötét. Ezzel szemben a téli napfordulón, december 22-én, mindössze 9 óra 54 perc telik el a napkelte és a napnyugta között, vagyis kb. 4,5 órával rövidebb a „fényes idő”, mint a csillagászati nyár kezdetekor, az időjárási körülmények ráadásul tovább rontanak a szubjektív érzékelésen.
Életünk során sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva a természet legelemibb hatásainak, mint gondoljuk. Az emberiség több százezer évre – vagy ennél is többre – visszanyúló történelme során szinte mindig a fent említett ciklushoz fogható hatások, jelenségek határozták meg az általános létberendezkedést, ösztöneinkbe ivódtak azok a reflexek, amelyek a természet törvényszerűségeivel, működésével összhangban, százezer év alatt alakultak ki. Evolúciós értelemben nevetségesen rövid az az időszak, amióta – látszólag – sokkal kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a természeti környezet hatásainak, amióta a technológiai robbanással – szintén csak látszólag – valamennyire elszakadtunk biológiai meghatározottságaink egy részétől.
Élhetünk hipermodern életet a világ bármely pontján, eláraszthatjuk magunkat a legújabb, kényelmet szolgáló technikai vívmányokkal, minden öltözék és egyéb kultúrmáz alatt az az ember bújik meg, aki nem akar mást mint – József Attila szavaival – enni, inni, ölelni, aludni.
És hamarosan talán a mindenség is mércévé válik.
