A gyerkőc egy hete mondogatja szinte naponta: „Anya, ha ráharapok erre a fogamra, akkor fáj.” Ó ne, jön az első reakció, csak fogorvoshoz ne kelljen menni. Persze ezt mégsem mondhatom neki, hát inkább kicsit halogatom a bejelentkezést, persze nem tudatosan, inkább csak félelemből, mármint az én félelmemből, nem az övéből. Aztán tegnap este megint figyelmeztetett, hogy anya, azt hiszem, elfelejtetted felhívni a fogorvost. A francba, az ötéves kell hogy rámutasson a kötelességemre? Jó, reggel megteszem, és még időpontot is kapunk ugyanarra a délelőttre. Hát nincs menekvés, el kell menni. Ő láthatóan sokkal bátrabb, mint én, mert én már előre azon aggódom, mi lesz, ha fúrni kell és fájni fog neki. Egész könnyen bele ült a székbe, és bele is egyezett abba, hogy érzéstelenítőt kapjon, hogy ne fájjon a fúrás. Rám nézett, hogy megerősítést kapjon a döntéséhez, és én is biztattam, hogy így jó lesz. És meg is engedte a kis szurit, még csak fel sem szisszent, és aztán hagyta, hogy fúrják, betömjék a kis fogát, amely éppen csak elkezdett romlani. Közben óriási büszkeség töltött el, csak néztem a kis, bátor nőszemélyt, és arra gondoltam, milyen jó, hogy neki még nincsenek ilyen előre gyártott félelmei.
