Magyarországon jártam az elmúlt héten. Körbejártam egy szabadtéri piacot, senki se viselt szájmaszkot. Ezen nagyon fölbátorodtam, mert akkor még idehaza nem rendelték el a kötelező viselését. A járvány kezdetén naivul úgy hittem, hogy ha két évtizeddel ezelőtt, a NATO-bombázások idején egyetlen másodpercet se töltöttem óvóhelyen, a korona se kényszerít maszk viselésére. Tévedtem, a kormány mégis rákényszerített.
A magyarországi kiránduláson a piacozás után betértem egy élelmiszerboltba, fölmarkoltam a bevásárló kosarat, és indultam volna portyázni. Ekkor valaki vállamra tette a kezét, és amikor megfordultam, annyit mondott: a maszkot. A biztonsági őr volt, a maga értelmi szintjén megfogalmazott tőmondatát persze értettem, vegyem föl a szájmaszkot. A kocsiban maradt, kimentem érte, pedig inkább kérdéseket tettem volna föl a biztonsági őrnek. Például azt, hogy őt azért fizetik, hogy vizslassa, ki visel maszkot? Ha ezért pénzt kap, mi jogon fogdossa a vállamat? A kétméteres távolságtartás rá nem vonatkozik. Persze egy szót se szóltam, mire jöttem vissza az autótól a maszkkal a kezemben, tokára tolt maszkkal dohányzott az üzlet ajtaja előtt. Pedig az öt méteren belüli körzetben ez tilos.
Végül, hab a tortán: az élelmiszerboltban a húspultnál dolgozó kiszolgáló se arcmaszkot, se kesztyűt nem viselt.
Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.
