A közelmúltban megkeződött tüntetések miatt felerősödött az amúgy is rendszeresen jelentkező „el kell mennem innen” szindrómám, amelynek általában hangot is szoktam adni.
Most azonban, az egyik szerb ajkú barátnőm kissé lekezelő, passzív-agresszív hangnemben adta tudtomra, hogy menjek el, és saját magam tapasztaljam meg azt, hogy az ember külföldön sem boldogabb mint itt, mert minden fejben dől el. Nem szóltam rá semmit. A nőszemély alig pár hónapja jött vissza Amerikából, ahol egy meglehetősen jó digitális marketing-hálózatot épített ki magának.
„Megmentésemre” több (szintén szerb ajkú) ismerősöm jött, akik csak annyit mondtak a nagylánynak, hogy ha ő ki tudja iktatni a gondolatai közül mindazt a frusztrációt és stresszt, amit ebben az országban zajló történések okoznak, pláne a járvány kitörése óta, akkor jó eséllyel a holdon is megélne, űrruha és levegő nélkül is.
„Vagy nagyon okos a csaj, vagy végtelenül buta” – jegyezte meg egy másik barátnőm.
