Tisztelt Pósa atya!
Ön mit gondol, az önmarcangolás bűn? Helytelen vagy helyes cselekedet? Konkrétabban kifejtem, mit értek ez alatt: arra gondolok, amikor valaki okolja önmagát, mert esetlegesen nem tett meg valamit, vagy másként viselkedett, mint ahogyan az szerinte elvárható vagy megfelelő. Haragszik önmagára, ezáltal önvád jelenik meg benne. Közben azon morfondírozik, mi az, amit tett, vagy mit nem cselekedett jól, és miként kellett volna mindezt intéznie, másként, mint ahogyan a valóságban volt. Mi a véleménye?
Köszönöm, ha elmondja: Izolda
Tisztelt Izolda!
Azt gondolom, hogy az önmarcangolás bűn, méghozzá súlyos bűn, teljesen helytelen cselekedet, az önvádolás pedig öngyilkosság.
Miért bűn, miért súlyos bűn?
A bűn ellenszegülés Istennek. Aki önmagát marcangolja, önmagát vádolja, az istenként ítélkezik önmaga fölött. Nem Istent tartja az élet urának és bírójának, hanem saját magát. Ezzel ellenszegül Istennek, mint az emberi élet Teremtőjének és Urának (Kiv 20,2–3), mint „az élők és holtak Bírájának”. (ApCsel 10,42)
Miért cselekszik helytelenül?
Az ember magától nem tudja megítélni, mi a jó cselekedet, és mi a rossz, mert nem ismeri cselekedetei következményét, azt, hogy azok milyen hatással lesznek további életére és örök sorsára. Annak a „jó cselekedetnek” például, hogy „óv a széltől is anyám”, az a káros következménye, hogy gyámoltalan „anyámasszony katonája” lesz a fiú. Annak a „rossz cselekedetnek” például, hogy az apa nélkülözésben neveli a gyermekét, az a hasznos következménye, hogy az munkabíró, harcedzett felnőtt lesz. Az örök élet szempontjából az ember nem tudhatja, hogy a cselekedete üdvösségére lesz-e, vagy a kárhozatára. Például valakinek a hibájából meghalhat egy beteg, és ennek lehet az a jó következménye, hogy Isten akaratából éppen akkor tud bemenni az örök életre. Ugyanakkor egy beteget minden eszközzel életben tarthatunk, s ennek lehet az a rossz következménye, hogy betegsége kínjaiban gyűlöl és átkoz mindenkit, s emiatt az örök kárhozatra jut. Egyszóval az ember mindig téved, ha ítélkezik önmaga vagy mások fölött.
A cselekedetek minőségét a szándék határozza meg. A szándékot minden embernél egyedül Isten ismeri. Csak Isten látja, hogy ki cselekszik tudatosan és ki nem tudatosan. Júdás apostol például tudatos szándékkal árulta el Mesterét. Jézus világosan megmondta neki, hogy ő árulója lesz, és jaj neki ezért, „jobb lett volna, ha meg sem született volna”. (Mt 26,24) Júdás viselte szándékosságának rossz következményét: öngyilkos lett, felakasztotta magát, mert súlyosan vétkezett: „elárulta az igaz vért.” (Mt 27,4)
A nem tudatos rossz cselekedetre példa az az eset, amikor Jézus a kereszten Isten megbocsátását kéri hóhérai számára: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Isten nem ítéli el ezeket a gonosztevőket, mert nem volt tiszta tudatuk arról, hogy rosszat tesznek, nem volt szándékuk „megölni egy igaz embert” (ApCsel 3,15.17); ők azt hitték, hogy a Názáreti Jézus a zsidók királya, tehát a római császár ellensége. És Isten azért sem ítélte el őket, mert gonosztetteik következménye jó lett: ezeknek köszönhetően Isten Fia „áldozati Bárányként magára vette a világ bűnét”, és így ki tudja menteni az embereket az örök szenvedésből és az örök halálból. Egyszóval helyesen megítélni az emberek cselekedeteit csak Isten tudja, ember nem. Ezért helytelen mindenfajta ítélkezés akár önmagunk fölött, akár mások fölött.
Azon kívül, hogy az önvádaskodás bűn, vagyis ellenkezés Istennel, az önvád még súlyos tévedés is, egy igazi szenvedélybetegség. Tévedés azért, mert az ember hiábavalóan morfondírozik arról, amit tett, amit nem jól tett, amit másként kellett volna intéznie. Ezzel a tépelődéssel semmit nem tud kijavítani, helyrehozni, jóvátenni. Szenvedélybetegség azért, mert minél tovább morfondírozik, annál mélyebbre ássa magát a múltba, annál jobban keseredik bele a bánatába, annál vészesebben rontja idegállapotát. Egy olyan lejtőn csúszik lefelé megállíthatatlanul, amely a szakadékba viszi. Egy idő után, mint egy drogfüggő, megrögződik ebben a kesergésében, az egészen úrrá lesz rajta, „megszállja” az egész lényét, s ettől kezdve senki nem tud rajta segíteni, senki nem tudja kihúzni a feneketlen mocsárból.
Az eddig elmondottak érhetővé teszik, hogy az önvád öngyilkosság, az önmarcangolás önpusztítás. Ha az ember hibáztatja magát, okolja magát, haragszik magára, akkor bántalmazza magát, kínozza magát, építi le magát, teszi tönkre magát, süllyeszti el magát, gyilkolja le magát. Minden negatív gondolat önmagáról egy méregcsepp, ami árad szét a lelki világában, és öli a sejteket. Minden negatív gondolat valahol a szervezetben mindig okoz valamilyen károsodást. Amikor állandósulnak ezek a negatív gondolatok, akkor zuhataggá alakulnak, és pusztító árvízként széttörik a gátakat, és fulladást okoznak. Az önvádaskodással, az önmarcangolással az ember önmaga gyilkos ellenségévé teszi magát. Ezért az önvád nemcsak Isten elleni súlyos bűn, hanem az embernek önmaga elleni halálos bűne is.
Hogyan gyógyíthatjuk ki magunkat az önvádaskodás rákos betegségéből?
Először is el kell fogadnunk, hogy mint ember tévedünk, sokszor tévedünk, vészesen hibázunk. Mindig, amikor ez történik, nyugodtan ki kell mondanunk: „Bakiztam, ismét bakiztam! Nem történt semmi különös, csak az, ami normális, ami minden emberrel – tehát velem is – mindig megesik. Nevetek egyet és megyek tovább. Amit ki lehet javítani, azt kijavítom, amit nem, annak vállalom a következményeit.” Ezzel megbocsátunk magunknak, és csírájában elfojtjuk a kezdődő önmarcangolást és önvádaskodást.
Másodszor meg kérnünk kell Isten megbocsátását, könyörületét. Ezzel elismerjük Őt emberi életünk Urának, „az élők és holtak Bírájának”. Ha Isten megbocsát nekünk, megkönyörül rajtunk, akkor Ő kijavítja és helyrehozza azt, amit elrontottunk, a szükségszerű rossz következményeket pedig eltünteti. Ekkor megtapasztaljuk, hogy minden, ami történik velünk, a javunkra válik, még az elhibázások is, még a rossz cselekedetek is, még a súlyos bűnök elkövetése is. Ettől kezdve nemcsak, hogy nem marcangoljuk magunkat, nem vádoljuk magunkat, nem haragszunk magunkra, nem morfondírozunk többé, hogy mit nem cselekedtünk jól, mit kellett volna másként intézni, hanem még hálát is adunk Istennek a humoráért, amiért megengedte a bakizásokat, mert éppen ezek vittek minket közelebb Hozzá, hogy aztán Vele mindig újrakezdjünk.
Pál apostol fogalmaz meg pontosan egy ilyen életmottót: „Felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.”
„Nem vagyok tökéletes, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam a krisztusi életet, mert Krisztus is magához ragadott engem. Nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.” (Fil 3,12–14)
E szerint mindig el kell felejtenünk, ami mögöttünk van, elfelejteni minden elhibázást, tévedést, mulasztást, rossz cselekedetet, mindent, amiért vádolhatnánk magunkat. Semmi ilyenre nem kell gondolni többé, és neki kell feszülnünk annak, ami előttünk van, tenni a kötelességeinket, ezzel építeni, tökéletesíteni magunkat, és így befutni a célba, a bőséges isteni életbe. Ha mindig felhagyunk minden önmarcangolással, minden önvádaskodással, és hozzáfogunk cselekedni, akkor megvalósul számunkra az, amit Krisztus hozott nekünk: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,10)
